Most már azt hiszem, le tudom ezt írni. Egy kis idő eltelt a történtek óta.
Az úgynevezett "legjobb barátom", na olyan már nincsen. Az utóbbi időben is elég problémás volt ez a dolog, de augusztusban végül napvilágra került és én is meg tudtam az igazságot. Sok dolgot azóta sem értek, nem is fogok megtudni, nem mondhatom, hogy most már nem is akarom, mert ez nem lenne igaz, de azóta már igazából nem is érdekel. Most őszintén: ha összesen ennyit értem számára, akkor ezzel nem tudok mit tenni; semmi rosszat nem tettem. Mindig ott álltam, ha szüksége volt rám, mindig elérhetett volna és biztosítottam mindenben a támogatásomról, de ő nem élt vele, nem válaszolt nekem, nem adott sokáig életjelet magáról sem. ( Az már csak egy megjegyzés, hogy esetleg nekem szükségem lett volna rá...hagyjuk)
Nagy nehezen végül kegyeskedett kinyögni, hogy kb. púp vagyok a hátán. Nem így fogalmazott, de a lényeg ez volt és hogy a barátságunkat elmosta az idő, meg a távolság. Én persze ez ellen elég sokat tettem, de ugye egyedül ehhez én kevés vagyok. Miután egy éve már nem láttam a legjobb barátomat, végre hajlandó volt nyilatkozni a FACEBOOKON (????), hogy ennek vége....teszem hozzá kerestem ott is többször, telefonon, sms-ben, de sosem válaszolt nekem ....erről ennyit.
Ki...tul fájt.....igen, nagyon, egy napig szenvedtem, mint a kutya, sőt egy hétig is. Nem hiszem, hogy ezt / ennyit érdemeltem volna....ő tudja. Úgy gondolom, egy személyes találkozót és egy alapos beszélgetést megérdemelhettem volna...
Valaki persze biztosan azt gondolja, hogy elég hamar túltettem magam a dolgokon, nem. Olyan érzés volt, mintha egy darabot szakítottak volna ki a szívemből. Még most is rossz, de az akut szakaszokon általában hamar túlteszem magam.
Eléggé csalódott voltam, nagyon az. Az emberből ilyenkor hiányzik egy darab. Ezt elég sok film és sorozat megnézésével próbáltam elfojtani, részben sikerült...
